Hírek

Az éhhalál és a milliárdosok

Hankiss Elemér: Az éhhalál és a milliárdosok Felelõsek vagyunk-e itt mi Magyarországon azért, hogy Afrikában gyerekek tízezrei halnak éhen? Minden nap. Ma is. Ebben a pillanatban is. Jó volna, ha tennénk valamit. Hogy ne csak hazai bajaink és méltatlanságaink keserû levében fõjünk. Hankiss Elemér írása a Találjuk Ki Közép-Európát c. internetes folyóiratban http://www.talaljuk-ki.hu/index.php/article/articleview/263/1/36/?PHPSESSID=c269892245627e3b045d70c39e94e14b/ Úgy látszik, hogy mi, emberek, egész jól el tudjuk viselni azt, hogy míg mi jóízûen kanalazgatjuk a gulyáslevest, cuppogtatjuk a paprikás csirkét, habzsoljuk a habos krémeket, mellettünk valaki csonttá soványodva éhezik, vagy éppen éhen hal. Mellettünk? – kérdezhetné valaki, és így folytathatná. – Jó, jó, a múlt században még elõfordult, hogy a szegény béres korgó gyomorral figyelte, hogy a gazda jóízûen falatozik a szeme láttára, míg õ csak a nyálát nyeldekli (magyar, kelet-európai és dél-amerikai filmek sokaságában láttunk ilyen jeleneteket). De ma már? Ma már, legalábbis nálunk, Magyarországon senki sem éhezik. Ez persze tévedés, mert valójában sokan éheznek, vagy ahogy ma mondjuk politikailag korrekten, „alultápláltak”. Csak éppen nem látjuk õket olyan közelrõl, mind hajdanában. Mert mára már a szegények és a gazdagabbak világa nagyon messze került egymástól. Legfeljebb egy-egy hontalan látványa zavarja meg az ember nyugalmát, de nem a lelkiismeretét, mert könnyû rálegyinteni a dologra: miért nem dolgozik, vagy: miért issza el a pénzét. A baj csak az, hogy a „mellettünk” ma már mást jelent, mint száz vagy akár csak tizenöt évvel ezelõtt. Száz évvel ezelõtt egy udvarban lakott a gazda meg a béres, a szó szoros értelmében látta az egyik, hogy mit eszik (vagy nem eszik) a másik. Mára már sikerült a legszegényebbeket kiszorítanunk az ország északi, északkeleti peremvidékre, a dél-alföldi tanyák világába vagy a somogyi dombok közé. Így viszonylag könnyû nem venni róluk tudomást, nem törõdni velük, s nyugodt lélekkel beülni a Suzukiba vagy a Volvóba. De a bajok sokasodnak. Nem hagy békén minket a megátalkodott szegénység. Mert ma már, a repülõgépek és a televíziós hálózatok korában nagyon összezsugorodott a világ. Ma már, ha odafigyelnénk, tudomásul kellene vennünk, hogy Afrika, Ázsia, Dél-Amerika nyomorgó szegényei is a közelünkben, „mellettünk” élnek. És halnak. Errõl az új közelségrõl akarok néhány szót szólni. Az ÚJ FELELÕSSÉGEINK címû rovatot azzal indítottuk el néhány hete, hogy addig „amíg be voltunk zárva a vasfüggöny mögé, amíg elnyomottaknak és áldozatoknak tudtuk és éreztük magunkat, addig elsõsorban magunkkal, a saját bajainkkal, a saját nyomorúságainkkal foglalkoztunk. De most, hogy szabad országként a világ egyik legfejlettebb s leggazdagabb társulásának tagjai vagyunk, felelõssé váltunk azokért, akik világszerte nagyobb nyomorúságban élnek, mint mi; azokért, akik kétségbeesett küzdelmet folytatnak pusztító betegségekkel, kíméletlen zsarnokokkal, a jogfosztottsággal, a szegénységgel, éhezéssel, a reménytelenséggel.” „Új helyzetünkkel nemcsak új jogok, hanem új felelõsségek is járnak.” Nem azt jelenti ez, hogy nem kell törõdnünk saját országunk szegényeivel. De azt jelenti, hogy elõbb-utóbb oda kell figyelnünk mások szegénységére is. Annál is inkább, mert egy magyar szegény még mindig hihetetlenül gazdag egy afrikai, dél-amerikai, vagy délkelet-ázsiai szegényhez képest. A HVG-ben olvasom, hogy a nyugat-afrikai Nigerben éhínség dúl: a tizenkétmilliós országban három és fél millióan éheznek. „Az ENSZ gyermekalapja, az UNICEF szerint 800.000 ötévesnél fiatalabb nigeri gyerek nem jut elegendõ táplálékhoz, közülük 150 ezren súlyosan alultápláltak – vagyis az éhhalál küszöbén állnak.” És hasonló a helyet több más afrikai országban is. És a világ gazdag országai? Mit tesznek? Politikusaik, polgáraik a televízió elõtt borzonganak a csonttá aszott gyerekek és kétségbeesett anyák láttán, majd inkább a kosárlabda meccs közvetítésére váltanak át? Nem egészen. A fejlett országok sokat segítettek már, sok esetben és sokfele enyhítettek a nyomoron. Most is segítgetnek. Igaz, nemzeti jövedelmüknek még a fél százalékát se szánják a segélyprogramokra. És a meglévõ segítõkészség ellenére is hihetetlen a jómódban élõ világ szinte gyilkos közönye. Döbbenetes példát közöl ezzel kapcsolatban a HVG említett cikke. Látva a Nigerben kialakuló éhínséget, idén tavasszal az ENSZ kérte a tagországokat, hozzanak létre egy 16 millió dolláros segélyalapot, amellyel hónapokra meg tudták volna oldani az éhezõk táplálását. „De csak 3,8 millió dollárt sikerült összegyûjtenie.” Hosszú hónapok teltek el, míg végre, a világot bejáró rettenetes képek hatására végül az amerikai kormány küldött 6 millió dollárt, és megindultak az élelmiszersegélyek Európából is. De mire eljutnak a segélyek a megfelelõ helyre, ha eljutnak, addigra más sok tízezer gyerek kínhalált halt. Azóta már minden bizonnyal több pénz gyûlt össze, és lehet – bár egyáltalában nem biztos –, hogy a jövõben ritkábbak lesznek az ilyen szörnyûséges és szégyenteljes esetek. Hogy szörnyûségesek, azt senki sem tagadhatja s tagadja. De miért szégyenteljesek? Azért, mert a számok szégyenteljesek. A HVG említett száma ugyanis nemcsak a rettenetes nyomorról, hanem a rettenetes gazdagságról is ír. Egyik cikkének címe: „Csúcsra jártak. Ismét ragyogó évet tudhatnak maguk mögött a világ legnagyobb vállalatai…”. Kiderül ebbõl a cikkbõl például az, hogy 2004-ben a világ legnagyobb 32 olajcégének összesített tiszta profitja 153 milliárd dollár volt (vagyis csaknem tízezerszer annyi, mint az említett 16 millió dollár). De lesz mit aprítania a tejbe a bankok és az autógyárak részvényeseinek is. Az amerikai Bankóriás, a Citigroup nyeresége például 17 milliárd dollár, a japán Toyota autógyáré pedig 11 milliárd dollár volt. Tudom, hatásvadász kérdés, de mégis megkérdem: Az ENSZ által tavasszal kért 16 millió dollárra nem tellett volna ezekbõl tíz- és százmilliárdokból? Nem is szólva a fejlett országok nemzeti jövedelmeinek sok ezer milliárd dolláráról. (Persze tudom, sok minden másra is kell a pénz.) De seperjünk a saját házunk táján. Tudom, Magyarország is segítget egy kicsit, itt-ott. Küldünk ide Mancs kutyát, oda néhány teherautónyi sátrat, száraztésztát, takarót, amoda egy repülõnyi gyógyszert meg áldozatkész orvost, ápolót, kórházi felszerelést. És ez nagyon jó. Köszönet és megbecsülés jár mindenkinek, aki ebben a munkában részt vett és vesz. De vajon eleget teszünk-e? - Eleget, sõt túl sokat is, inkább a magunk szegényein kellene segítenünk – hangzik az egyik válasz. - Eleget, túl sokat is, inkább a határainkon túli magyar közösségeket kellene jobban segítenünk – hangzik a másik válasz. - Eleget, sokat is, mi is szegények vagyunk, segítsenek a gazdag országok – hangzik a harmadik és ixedik válasz. Mindezekben a válaszokban van némi – ámbár nem elegendõ – ráció. Mert gondoljuk meg: ha mondjuk minden magyar állampolgár adna havonta mindössze 10 forintot, abból 15 ezer éhezõ gyereket lehetne visszahozni az éhhalálból és rendszeresen táplálni. (A nagyon szegények helyett a gazdagabbak adhatnának, ha gyõzik, 5 forinttal többet.) – Naiv, széplelkû elképzelés! – hangzik itt is a válasz. – A mai magyar társadalom közönyössé fáradt, mindenki csak magával törõdik, még azt a tíz forintot is sajnálnák az emberek. Meg különben is: meg se lehetne szervezni ezt a tízforintos adakozást. Lehetséges. Bár az elmúlt hónapok természeti katasztrófáival kapcsolatos adakozások cáfolni látszanak ezt a népszerû (és ostobán kártékony) „közönyösségi” elméletet. Ami pedig a szervezést illeti, annak pedig rengeteg módja s lehetõsége van. A televíziózás korszakában például könnyû mozgósítani az országot. Vagy mi lenne, ha minden postahivatalban, patikában, közértben, marketben és szupermarketben ott állnának az a leplombált üvegládák vagy üveghengerek, ahova bedobhatnák az emberek az egy, tíz vagy száz forintjukat? Volt már ilyen kezdeményezésre nálunk is (sikeres) példa. A ládákon-hengereken ott lehetne a felirat, hogy az adományok felét a hazai, másik felét a világ szegényeinek juttatná el ez és ez a szervezet. Garanciával. S minden félévben elszámolna azzal, hogy kiknek, hova juttatta el az összegeket. De mondok mást. Mi történt volna például, ha akkor, amikor kiderült, hogy az ENSZ által kért 16 millió dollár helyett csak 3,8 millió dollár jött össze, Magyarország ENSZ-nagykövete bejelentette volna, hogy Magyarország, bár maga is szegény ország, felajánlja, és azonnal átutalja a hiányzó 12.2 millió dollárt? Tudom, most szörnyülködnek a közgazdászok, a politikusok, a szakemberek és mindenki. – Micsoda képtelenség! A roskadozó magyar költségvetést ilyesmivel megterhelni! Mi lesz az euró bevezetésével? – Eseti kezelés! Nem oldana meg semmit! Nevetséges! – Micsoda populista, hatásvadász gesztus! Nem méltó az országhoz! És zengene tovább a bölcsességek és butaságok kórusa. Mert igaz ugyan, hogy költségvetésünk roskatag. De másfelõl milliárdokat szórunk el a semmire. Nem ez a néhány millión múlt volna gazdaságunk egyensúlya s fejlõdése. Igaz az is, hogy eseti kezelés lett volna, nem oldotta volna meg a világ szegénységének problémáját. Egy csepp lett volna a tengerben. De ez a csepp esetleg megmentette volna egy még nálunk is sokkal szegényebb országban 100.000 gyerek életét – amíg a rendszeres segélyek meg nem érkeztek volna. Igen, hatásvadász gesztus lett volna. De hihetetlenül jót tett volna az ország hírének a világban. Százszor többet ért volna, mint az ország arculatának formálására 15 év óta kidobott forintmilliárdok. És nagyon is méltó lett volna egy magát tisztességesnek és a legnemesebb európai hagyományok örökösének tartó országnak (ha valóban annak tartjuk, és szeretnénk hinni magunkat). Miért ne mutathatna végre példát másoknak ez a kis és szegény, jöttment közép-kelet-európai ország? Az európaiságukra büszke nagyoknak s gazdagoknak? Miért ne mutathatná meg, hogy tenni akarunk és tenni tudunk valamit, nem csak magunkért, hanem másokért, egy jobb világért is. Mert tudjuk, a nálunk szerencsésebbeknél talán jobban tudjuk, hogy mi az emberi szenvedés. De hogy ne ilyen fellengzõsen fejezzem be ezt a rövid írást, hadd fûzzem a mondottakhoz – némi cinizmussal – hozzá, hogy a nemzetközi világban komoly hasznot kovácsolhatna magának az ország az ilyen nemes gesztusokból. Arról nem is szólva, hogy végre-valahára egy-egy pillanatra nem hazai bajaink és méltatlanságaink keserû levében fõnénk, forognánk. Szerzõ: Dr. Hankiss Elemér
 

2005-09-05

 

[ vissza ]

 

Támogatók

1540996387.png 1505892267.jpg 1530024373.jpg 1505892234.jpg 1505990842.jpg 1505991303.jpg 1505991790.JPG

copyright © 2012 hand All rights reserved